|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 15 találat | lapozás: 1-15 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Fazekas István 1998. november folyamánÚjraindult a Besztercei Híradó. 1991 májusában jelent meg az első száma, Jakab Mihály szerkesztésében, az RMDSZ lapjaként. 1993 februárjától 1997 augusztusáig Fazekas István szerkesztette, kiadója a Besztercei Művelődési Alapítvány volt. Másfél éves kényszerszünet után most újra jelentkezett a Besztercei Híradó, az EMKE helyi szervezetének kiadásában. /Besztercei Híradó (Beszterce), nov.- Harmadik sorozat 1 sz./1995. február folyamánA Besztercei Híradó a negyedik évfolyamába lépett, a februári a 25. száma. Felelős szerkesztője Fazekas István, a lap megjelenését a Beszterce Művelődési Alapítvány segíti. /Besztercei Híradó (Besztercebánya), febr. - IV. évf. 2. sz./1996. április 28.Ápr. 28-án Marosvásárhelyen, az RMDSZ elnöki irodájában tanácskozott Markó Béla szövetségi elnök a romániai magyar sajtó képviselőivel. A találkozón az RMDSZ vezetőin kívül részt vettek: Szilveszter Mária és Soltz Anna /Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), Fazekas István felelős szerkesztő /Besztercei Híradó (Beszterce)/, Szűcs László főszerkesztő /Bihari Napló (Nagyvárad), Gellérd Lajos igazgató (Brassói Lapok (Brassó), Sorbán Attila főszerkesztő-helyettes /Erdélyi Napló (Nagyvárad)/, Borbély László /Hargita Népe (Csíkszereda), Benkő Levente /Háromszék (Sepsiszentgyörgy)/, Makkai János főszerkesztő /Népújság (Marosvásárhely), Gyarmath János főszerkesztő /Romániai Magyar Szó (Bukarest)/, Tibori Szabó Zoltán /Szabadság (Kolozsvár)/, Veres István főszerkesztő /Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), Mandics György /Heti Új Szó (Temesvár), Stanik István és Bércesi Tünde /Scripta Kiadó/, Jászberényi Emese /Marosvásárhelyi Rádió), Gáspár Sándor /MÚRE/. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), ápr. 29., 769. sz./1998. március 20.Kolozsvárnak nincs 1848-as emlékműve, azért a kegyeltadás legjobb módja, ha kimegyünk a Házsongárdi temetőbe, szólt az ajánlat. Március 14-én jókora tömeg gyűlt össze, akiket Fazekas István és Gaal György tanárok vezettek. Közel 45, az 1848-as szabadságharcban kiemelkedő személyiség nyugszik ebben a temetőben. Közöttük egy vértanú is van, Madéfalvi Tamás András honvédkapitány, akit Szamosfalván akasztottak fel, ott, ahol emlékmű is van. Akit érdekel a temető, az megvásárolhatja Gaal György Tört kövön és porladó kereszten - Pusztuló múlt és fájó jelen a Házsongárdi temetőben című könyvét. /Tamás Kinga. Séta a Házsongárdi temetőben. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 20./1998. április 29.A 62. évében járó, Besztercén lakó Fazekas István első verseskötete /Alkony előtt, Lyra Kiadó, Marosvásárhely/ a Kanadai Magyar Irodalompártolók Klubjának támogatásával jelent meg. Fazekas István az 1995-ben Budapesten megrendezett Kárpát-medencei Költészeti Pályázaton első díjat nyert el. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 29./2005. november 22.1905-ben fejeződött be a magyar kormány által kezdeményezett telepítés Marosludason és környékén. Száznegyvenegy család költözött elsősorban Maros-Torda vármegyéből és Bukovinából ifj. gróf Andrássy Gyula és Eczken Sándor birtokaira, ahol négy telepet alapítottak: Belső-telepet Marosludas régi részén, és az Andrássy-, Eczken- és Mező–Albis-telepeket. A száz éve létrejött telepítésre emlékezett a közösség november 22-én, vasárnap az Andrássy-telepi kultúrotthonban a marosludasi református és római katolikus egyházközségek, a Petrőczi Kata Szidónia Közművelődési Egyesület és a helyi tanács szervezésében. Szekeres Adél tanárnő és dr. Keszeg Vilmos, a Babes-Bolyai Tudományegyetem docense a telepítés körülményeiről tartottak előadást. A centenárium ünnepére elkészült egy hetvenöt perces dokumentumfilm is. Bemutatták Fazekas István a bukovinai székely mesélők nyelvezetét idéző Hetedíziglen című könyvét. /Mészely Réka: A marosludasi betelepítés száz éve. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 22./2005. december 16.A Polis Kiadó újdonságai között a bestseller Fazekas István Hetedíziglen című könyve, egy bukovinai székely családi krónikája, második, javított kiadásban. Bánffy Katalin Ének az életből címmel megjelent kötete hasonlóképpen családtörténet, ezúttal egy erdélyi arisztokrata családé. Széles Klára Lelkünkre így ül ez a kor című kötetének alcíme: Szubjektív nemzedéktörténet Lászlóffy Aladárral 1956–2004. A dokumentumokra is épülő történet szól két ember: Lászlóffy Aladár és Széles Klára kapcsolatáról. /F. I.: Szemelgetés a Polis könyvkínálatából. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 16./2006. május 29.Huber András történész könyve szerint a második világháborúig a mezőségi magyarok közül, Besztercétől Désig, 11 akadémikus, írástudó került ki, és azóta egyetlenegy sem, vetette fel Raff Róbert besztercei református segédlelkész. Ennek okát keresve szerveztek a hét végén a besztercei Magyar Házban egy olyan találkozót, melyen arról beszélgettek: miért nem írnak a besztercei magyarok? Kerekes Adél zselyki könyvtárosnak két gyerekverskötete jelent meg. Fazekas István helyi költő, aki az idősebb generációt képviseli, azt vallja: a modern vers nem alkalomra íródik, érthetetlen. Deák Zsuzsanna pszichológus néhány éve, szakmai írásai, könyvei, füzetei után, az irodalommal is szembenézett. /Mayla Júlia: Alkalmivers-szeretet Besztercén. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 29./2007. január 11.A korábbi évek hagyományát követve az idén is közös értesítőben adott hírt a két erdélyi unitárius kollégium elmúlt tanévi tevékenységéről. 1993-tól összesen nyolc értesítő jelent meg, köztük összevont számok is. A kiadvány kolozsvári anyagában Popa Márta igazgatónő beszámolt arról, hogy 2005-től az iskolát nemzetközileg elismert ECL-nyelvvizsga központnak (European Consortium for the Certificate of Attainment in Modern Languages) nevezték ki. Ugyancsak 2005 őszén a kolozsvári iskolában létrejött a Balázs Ferenc Módszertani Oktatási Központ. Az Értesítő Tanári műhely című fejezetében tanulmányok olvashatók. Dr. Fazekas István történelemtanár a XVII. század neves magyar pedagógusáról: Keresztúri Bíró Pálról értekezett; dr. Salat Zakariás Erzsébet magyartanár a néprajzkutatás és a néprajzoktatás fontosságát értékelte; Szekernyés Réka földrajztanár az észak-nyugat-erdélyi futóhomok-vizsgálatról számolt be; végül Pál Gyöngyvér tanárnő egy olyan kolozsvári filmforgatásról cikkezett, amelyben a kollégium három diákja is szerepelt. Az azóta tragikus módon elhunyt Dezső Gábor egyetemi tanár írt a kollégium legidősebb végzettjéről, Devecseri Lászlóról, a 98 éves Devecseri László a 2005. évi ballagás díszvendége volt, nyolcvan éves találkozóra érkezett egymagában, és rá egy esztendőre, 2006-ban halt meg. /Máthé Ildikó magyartanár: Unitárius kollégiumok Értesítője. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 11./2009. május 19.Korond nagyközség nevétől már elválaszthatatlan a Firtos Művelődési Egylet folyóirata: a Hazanéző, állapította meg Nagy Pál a huszadik évfolyamához érkezett kiadvány idei első, ünnepi számában. Az önmegismerést tűzte ki célul húsz éve a folyóirat – olvasható Ambrus Lajos főszerkesztő vezércikkében. Ebben a számban Varga Géza az írástörténész Szekeres István kötetét (A székely és az ótörök írás jeltörténete) méltatta, az 1920-ban született István Lajos helytörténész Életutam című írásából közölt részletet, Márton Béla a kilencven évet élt Gál Sámuel taplófeldolgozó mesterről készített pályarajzot. Végül Ambrus Lajos a Hazanéző időközben végleg eltávozott munkatársai – Bandi Dezső, Benczédi Sándor, dr. Fazekas István, Ferenczi Géza, dr. vitéz Ferenczi István, dr. Kercsó Attila, Tamási Miklós – névsorához csatolva a lapot felkaroló dr. Kátó László alsóboldogfalvi születésű, világhírű orvosprofesszort búcsúztatta. /Damján B. Sándor: Húszéves a korondi HAZANÉZŐ. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 19./2015. február 11.Márton Antalra emlékeznek ÓpálosonFogyunk. Újra veszteség érte az ópálosi magyarságot. Február 2-án egy temesvári kórházban elhunyt Márton Antal agrármérnök, akit végakarata szerint az ópálosi temetőben, a családja, a rokonok, barátok, a volt munkatársak részvételével helyeztek végső nyugalomra. Márton Antal a Székelyföld csík-széki részéből származott abból a Márton családból, amelyik Márton Ferencz festőt, grafikus és szobrászt adta a nemzetnek, de távolabbi rokonságban volt Márton Áronnal, Erdély nagyszerű püspökével is, anyai ágon rokonságban volt a Mikes főnemes családdal is. Édesapja katolikus, a tavaly 100. életévét betöltött édesanyja református, ezért a családi megegyezés szerint a fiúkat katolikus, a leányokat református híveknek nevelték. Mivel mind a négy gyermek fiú volt, mindnyájukat a katolikus vallásban nevelték, de mindkét felekezet templomait látogatták. Édesapja a Kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán szerzett agrármérnöki oklevelet, ezért sokáig a Duna-deltához közel egy hatalmas uradalmat irányított, ahova a családját is elvitte, de az édesanyja mindig visszavágyott, hogy Erdélyben szülje meg a gyermekeit. A II. bécsi döntést követően visszaköltöztek Észak-Erdélybe, Márton Antal Zsibón született, a zilahi Weselényi Gimnáziumban tanult. Édesapja 1948-ban alapító tagja volt az Aradi Állatorvosi és Állattenyésztő Főiskolának, amelynek tanára, dékánja volt. A Főiskola Temesvárra költözött, az ottani Mezőgazdasági Főiskola részeként, amelynek második rektora volt a haláláig. Márton Antal a Kolozsvári Mezőgazdasági Egyetemen tanult, az utolsó magyar nyelvű évfolyamon, 1958-ban. Ekkor a Ménesi Kísérleti Állomásra helyezték gyakornoknak, majd az 1957-ben alakult Barackai Állami Gazdasághoz szegődött a néhai igazgató, Fazekas István hívására. Előbb Gyorokon egy szőlészeti brigádot, majd a Gazdaság szőlészeti részlegét vezette, ami magában foglalta az összes szőlőt Barackától Kovásziig. Mivel 1967-ben az ország szőlészetét farmokra osztották, maga Barackán a 2-es Szőlészeti Farmot vezette nyugdíjazásáig. Hosszú tevékenysége során, a többi igazgatóval együtt a hegyaljai, több száz hektárnyi szőlőt 100%-ban újratelepítették, Arad-hegyalján a közreműködésemmel újrahonosította a Nagyburgund és a Pinot noire fajtákat, átgondolt terveket készítettek a talajerózió elleni védelemre, kiépítve a szőlőben az útrendszert, vízgyűjtő gátakat, vízhálózatot telepítettek az egész területen. Nevéhez fűződik a félmagas törzsű termesztési módszer bevezetése. Helyi szakemberek bevonásával a munkák gépesítésére talajművelő eszközöket készítettek. A föld szerelmese volt, nyugdíjba vonulása után a kertjében gazdálkodott, ahol maga ásta, kapálta, metszette, permetezte a szőlőjét, a gyümölcsfáit, a málnáit. A fölösleget a piacon értékesítgette, hogy pótolja a szégyenteljes nyugdíját, hogy segítse a gyermekeit. Tudását, tapasztalatát megosztotta azokkal, akik igényelték, de felkérésre bármilyen munkát elvégzett a magángazdák szőlőiben, gyümölcsöseiben, ahol 27 rendszeres kliense volt. A sok munkának a betegsége vetett véget, a legjobban az bántotta, hogy nem bírt tovább dolgozni. Nemcsak Márton Antal, aki az egész életét Arad-hegyalja szőleire áldozta, hanem a többi ópálosi, valamikor az állami gazdaságban dolgozott személy is szomorú volt, kisemmizettnek érezte magát a rendszerváltás után, amikor is a 18-as földtörvény alkalmazásával ők semmi földet nem kaptak. Eközben Ménestől Pankotáig, Magyarádig minden egykori állami gazdasági alkalmazott, beosztásának a függvényében, 1-3 hektár szőlőt vagy szőlőnek való területet kapott. Méghozzá hivatalosan, birtokívvel alátámasztva. Közülük sokan nem tudtak mit kezdeni a földdel, vagy nem volt kedvük a megmunkálásához, ezért eladták azt. Hogy kik vásárolták meg, nem rám tartozik, de Márton Antalra emlékezve e szomorú dolgok is eszembe jutottak. Tisztelettel, id. Barabás József ópálosi nyugdíjas, a Barackai Borkombinát egykori pincemestere Nyugati Jelen (Arad) 2015. augusztus 24.Felavatták Szentjóbi Szabó László szobrát OttománybanOttományban augusztus 22-én, szombat délután az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szervezésében, Szabó István helybéli nyugalmazott tanár nemes adományaként felavatásra került az ottományi születésű Szentjóbi Szabó László (1767–1795) költő és drámaíró mellszobra. Az irodalmi személyiség 1795. október 6-án hunyt el a Martinovics-féle jakobinus mozgalomban vállalt szerepének büntetését töltve, Kufstein várbörtönében. Nevét viseli a helyi általános iskola, halálának 200 éves évfordulója alkalmából pedig emléktáblát is avattak a református templom falán. A szoboravatást megtisztelte jelenlétével Tőkés László, az EU-parlamenti képviselő, az EMNT elnöke, Takács Péter kolozsvári magyar konzul, Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Partiumért felelős alelnöke, Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei elnöke, helybéli tisztségviselők, Fazekas István Albertirsa (Magyarország) polgármestere, Szentjóbi Szabó Andor, a költő oldalági leszármazottja és élettörténetének kutatója, valamint más oldalági leszármazottjai is. A ceremóniát Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke vezette. Ünnepi beszédet mondott Nagy József Barna, Szabó István, aki mint említettük, saját költségén készíttette el Deák Árpád nagyváradi szobrásszal a költő büsztjét, Szentjóbi Szabó Andor, aki 2006-ban a település díszpolgári címét is megkapta, Takács Péter konzul, valamint Tőkés László EP-képviselő. Közreműködött a szalacsi Örökzöld asszonykórus, az ottományi Nefeljcs Férfikórus, verset mondott Darabont Réka. A költő mellszobrát Tőkés László és Takács Péter leplezte le. Az esemény koszorúzással és a Himnusz eléneklésével zárult. A délután második felében Szalacson (Ottománnyal alkot községet) sor került a Partiumi Autonómiatanács (PAT) helyi sejtjének alakuló ülésére, amelyet a tervezett és a programban feltüntetett szalacsi művelődési ház helyett – a helyi polgármesteri hivatal elutasító hozzáállása következtében – a helyi gazdaegylet épülete melletti magtárban tartottak meg. Románia regionalizációjáról és az ezzel járó régiós autonómiák szükségszerűségéről dr. Szilágyi Ferenc, az EMNT érmelléki szervezetének elnöke tartott kiselőadást, majd a régiók önálló közigazgatásáról, illetve más európai példákat felsorakoztatva Tőkés László vont párhuzamot a nyugati országokban jól működő hasonló önszerveződésekről. A helyi autonómiatanács megalakulásának mozzanatait Csomortányi István vezényelte le. A szavazás eredményeképpen a helyi PAT elnöke Rencsik Ferenc lett, alelnökei pedig Nagy Ferenc és Szabó János. Végül Tőkés László átadta a frissen alakult szervezetnek a Partium zászlaját. Az alakuló ülésen részt vett a helyi Örökzöld asszonykórus is, akik népdalokkal és nemzeti érzületű magyar nótákkal tették színesebbé a magtárában zajló eseményt. Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája erdon.ro 2016. május 26.Nyíló Akác Napok voltak ÉrmihályfalvánVasárnap kora reggel kezdődött a nemzetközi főzőversenyen, aminek a strand udvara adott otthont. 24 csapat érkezett innen és a határon túlról, kb. 40 féle ételt készítettek el. A zsűrit Csányi Sándor „Gulyáskirály” és csapata alkotta. Az ételeken kívül a pálinkák is megméretettek, ezekért Fazekas István felelt. A Máté Imre Könyvtárban délután V. Szilágyi István Érmihályfalva I. és II. világháborús hősei az és áldozatai című könyvének bemutatójára került sor. A főtéren a Good Dragon csapat karatebemutatója után a Nyíló Akác Szépe verseny kezdődött. A megmérettetésre hét hölgy jelentkezett, Tóth Tímea, Sütő Erika, Soimosan Brigitta Erika, Csűri Bianca, Nemes Réka Beáta, Pusztai Myrthis Jennifer, Kovács Alexa Nikoletta. A zsűrit Turuczkai Henrietta tavalyi szépségkirálynő, Boda Gergő VIDIFISZ-elnök, Horváth Sándor vállalkozó, Sütő Szabolcs néptáncos és Zöld Szabolcs reklámgrafikus alkotta. A lányok először utcai viseletben, majd sportos ruházatban, fürdőruhában, végül estélyiben vonultak színpadra. A műsorvezetői teendőket a Szomszédnéni Produkciós Iroda két tagja, Bálint Ferenc és Tóth Szabolcs látta el. Mivel a verseny késve kezdődött, az eredményhirdetés előtt még Bódi Csaba is megtarthatta a koncertjét. A szépségverseny harmadik helyezettje – vagyis második udvarhölgy – Pusztai Myrthis Jennifer, a második helyezett – az első udvarhölgy – Kovács Alexa Nikoletta lett, a 2016-os Nyíló Akác Szépe pedig Tóth Tímea, aki a tavalyi szépségkirálynőtől, Turuczkai Henriettától vette át a koronát. A muzsikatévés Bódi Csaba után a Romániában közkedvelt Whats Up, majd a magyarországi Deniz lépett fel. Az est fénypontja a Fenyő Miklós koncert volt. Fenyő Miklós is megmutatta, hogy elrepült néhány évtized és ő sem a legfiatalabbak közzé tartozik, de egy komoly és profi énekes és előadóművész. A tűzijáték után Nyakó József zárta az ünnepséget színpadra szólítva a szervezőket és megköszönve a munkájukat. Varga Róbert Reggeli Újság (Nagyvárad) 2017. március 21.Mikó Imre 1935-ös párizsi üzeneteÉlményélességgel őrzöm ma is emlékezetemben utolsó hosszasabb beszélgetésünket. A kilencvenhárom éves Kós Károlytól jött éppen, akinél az 1976 őszén megjelent arcképcsarnok-kötetével, az Akik előttem jártak cíművel tette tiszteletét. Amíg a Rákóczi úttól a Petőfi utcába értünk, nemcsak megírásra váró történelmi emlékei kerültek szóba (főként a negyvenes évek első feléből), hanem az előtte járók iránti adósságai(nk), meg az azok irántiak, akik nemzedékéből a halottak élén távoztak. Balázs Ferencről, Dsida Jenőről, Jancsó Béláról, László Dezsőről, Tamási Áronról őrzött emlékeiről beszélt. Azokról, akikről nem mondhatott el mindent „antimemoár”-nak nevezett kötetében. Akkor még nem tudtam, hogy mindenikük életművének a továbbörökítését testálta rám. Ami sikerült is annyiban, hogy mindenikről több tanulmányt írtam, köteteik újrakiadásával igyekeztem életművükre irányítani a figyelmet. Balázs Ferenc útitársa című szociográfiai riportomnak köszönhetem, hogy utolsó rádiós interjújában engem is a nyomába lépők sorában emlegetett. Alighanem pályakezdő műfaja, a szociográfia okán. Kevesen tudják ma már, hogy az Erdélyi Fiatalok műhelyében 1932-ben kiadott szerény „falufüzete” (Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés) egyben a magyar szociográfia egyik műfajteremtő munkája. Ezt követte Nagy Lajos Kiskunhalomja (1934) és Illyés Gyula Pusztulása (1936) – hogy aztán az 1937-es esztendőben a Sárközi György kezdeményezte Magyarország felfedezése-sorozat meghozza a műfaj „frontáttörését”. Örülök, hogy mindezt elmondhattam a Magyarország Felfedezése Alapítvány szervezésében március elején megtartott Kárpát-medencei konferencián. Mikó Imre 1977. március 21-én a kolozsvári Rákkutató Intézetben lezárult életpályája számos reflexiót váltott ki utókorában. Ezek számát magam is igyekeztem gyarapítani, kezdve az 1986-ban bezúzásra ítélt Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930—1940) című kötettel. Az már jóval később, a Jancsó Béla levelezés-kötetek sajtó alá rendezése során került látókörömbe, hogy 1935. március 22. és 25. között előadást tartott az első Debreceni Diétán. A rendezvény másnapján arról tájékoztatja Budapestről Jancsó Bélát, hogy „az új magyar ifjúság, mely a kivezető utat a Duna-völgyi konföderációs államformában látja, meg akarja ismerni az utódállamokat és az ottan élő kisebbségeket is. Egy ilyen élcsapat, köztük Németh Lászlóval, jönne július közepén Erdélybe is. A meghívást én ajánlottam fel, most már közös erővel lehetővé kellene tenni ezt az utazást. [...] E kirándulás biztosítását azért látom rendkívül fontosnak, mivel egyrészt megismernék Erdélyt igazán, mert ma egyáltalában nem ismerik, és ami a legfontosabb: megindulna a közeledés a kisebbségek segítségével a győző, illetve a legyőzött népek között. Elsősorban pedig a román és a magyar nép közt.” (Mikó Imre levele Jancsó Bélának. Budapest, 1935. márc. 26.) Németh László – aki záróbeszédében a konferencián elhangzottakat összegezte – 1935. április 17-ig még a Magyar Rádiónál dolgozik. Alighanem ő kérte fel Mikót, hogy ossza meg debreceni előadásának alapgondolatait a rádióhallgatókkal. A korabeli műsorfüzet szerint ez meg is történt augusztus 19-én (19.10 és 19.40 között) Erdély és a külföld címmel. A Párizsból küldött kéziratot Fazekas István olvasta fel. (Balázs Sándor: Mikó Imre élet- és pályaképe. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. 29.) Minthogy a Debreceni Diéta dokumentumai még feltárásra várnak, így csak azt valószínűsíthetjük, hogy a Budapesten átutazó Mikónak nem nagyon volt ideje mikrofon elé állni. De az is lehet, hogy maga igényelte mondandója árnyaltabb újragondolását, pontosabban: „erdélyi fülekhez” hangolását. Ezért telt el a debreceni és a budapesti megszólalás között csaknem öt hónap. Az 1935. augusztus 10-én Párizsban keltezett sorok ezt ugyan nem erősítik meg, de nem is hagynak kétséget azt illetően, hogy az európai „nagypolitikában” egyre nagyobb áttekintést szerző Mikó körültekintően és célirányosan fogalmazta meg „hazaszóló” üzenetét: „Magamról csak annyit, hogy e hó 19-én (hétfőn) 19 óra 10 perckor a Budapest I-es rádióállomáson fel fogják olvasni Erdély és a külföld c. előadásomat. Kérlek, hogy erről barátainkat és ismerőseinket, akivel találkoztok, értesíteni szíveskedjetek. Az előadást le akartam küldeni valamelyik lap számára, de a rádió fenntartja a szerzői jogot.” CSEKE PÉTER Szabadság (Kolozsvár) 2017. augusztus 25.Nyári beszélgetés Kocsik József mezőgazdásszal„Mindent szívből tettem. A magyarságomért!” – Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors. – Éppen ezért érdekel. S ha engem érdekel, akkor valószínűleg érdekli az olvasókat is. – A háború után láttam azt a két katonát is – gyerekek voltak –, akik felrobbantották a Várhidat. És nem tudtak elmenekülni… Láttam kint, a tanyán, nem messze a várostól, ahogy kivégezték onnan azt a két embert; a gyerekek megmaradtak… Kuláklistára tettek bennünket, aztán el akartak vinni a Bărăganba. Attól megmentett Rangheț Jóska, az, akiről elnevezték a szerszámgépgyárat. Ő fazekasvarsándi volt, felesége, Éva temesvári. A húga szemben lakott velünk. Josif Ranghețnek volt egy velem egyidős fia. Elsőben ugyanabba az osztályba jártunk. Ezek illegalisták voltak. Elvitték őket. A gyereket is. A háború alatt anyámék bújtatták Évát. – Milyen nemzetiségű volt Rangheț? – Magyar. Éva is, meg ő is magyar iskolába jártak. Anyámék nem is tudták, hogy illegalisták. Csak azt, hogy magyarok, és Évát el kell rejteni. – Hogy szabadultatok meg a Bărăgantól? – Sógora, aki szomszédunk volt, felhívta telefonon Rangheț miniszter elvtársat. Lejött Aradra, a Mosóczy-telepi piactéren felállt egy ládára, magyarul szólt az emberekhez… És intézkedett. Megszabadultunk. „Egy padban ültem Csép Sanyival” – Hányban születtél? – Harminchétben. Betöltöttem a nyolcvanat. – Hol láttad meg a napvilágot? – Itt, Aradon, a Mosóczy-telepen. A Katolikus Gimnáziumban kezdtem az első osztályt. Utána különböző épületekbe fogadtak be minket, háború volt. Negyedik osztályban már a Vegyes Líceumba jártunk. Egy darabig Návrádi Ágoston, az igazgató is tanított. Aztán egy új törvény nyomán kihelyeztek a Mosóczy-telepi iskolába. Nyolcadikban újra bejöttünk. Czédly Károly volt az osztályfőnökünk. Szerettem iskolába járni, mert ott nem kellett dolgozni. Tíz osztály után érettségiztünk, 1954-ben… Egy padban ültem Csép Sanyival, aki később neves újságíró lett. – Kire emlékszel középiskolai tanáraid közül? – Legkellemesebb emlékeim Ficzay Dénessel kapcsolatosak. – Ezt sokan állítják… Mi következett az érettségi után? – Mivel kuláklistán voltunk, szó sem lehetett egyetemről. De hát én fociztam jó ideje. Betettek az AMTE első csapatába. „Hatéves koromtól volt pónilovam” – Mióta rúgtad? – Először kilencéves koromban jelentkeztem az ITA mezítlábas törpecsapatába. – Mitől volt mezítlábas az a csapat? – Akkoriban minden törpecsapatban mezítlábasan játszottak a gyerekek. A háború után nem volt pénz, és a gyerekcsapatokban senkit sem engedtek cipőben pályára lépni, nehogy letapossa azt, akinek nincs csuka a lábán. – Eszembe jut, hogy nemrég, amikor még működött a sportüzletem, egy ismerősöm elhozta tízéves focista fiát, hogy vásároljon neki egy pár jó futballcipőt. A 70 eurós Nike-cipők közül egyet sem választott ki magának a gyerek, mert elmúlt évi modellek voltak… Lehet, hogy azok a mezítlábas gyerekek jobban tudtak gólt rúgni, mint a maiak?! – Az ITA-ban azt mondták, jöjjek vissza két év után. Felvettek viszont az AMTE törpecsapatába. Rá három napra balszélsőt játszottam. Tizenhét évesen bekerültem a nagycsapatba. ’54-ben, amikor érettségiztem, megnyertük a bajnokságot. – Mi történt veled az érettségi után? – Felfigyelt rám a kolozsvári egyetem. Felvettek az agronómiára. Az egyetem csapatába viszont nem kerültem be. Így aztán elkerültem Iași-ba. Onnan elküldtek Konstancára, a Dinamóhoz. – Végül elvégezted az agronómiát? – Hogyne, megkaptam a diplomát. És Konstancán kijártam egy elektromechanikai technikumot is. Hazajöttem Aradra. És elkezdtem dolgozni a Vagongyár szerszámműhelyében. – Mezőgazdasággal nem foglalkoztál? – A tanyán nőttem fel. Hatéves koromtól volt pónilovam. Gyakran az istállóban aludtam a béresekkel. Mindenem volt a tanya. – Szüleid ott laktak? – Szüleim egy percet sem töltöttek a tanyán. – Ők mivel foglalkoztak? – Édesapám nagyon intelligens ember volt. Rengeteg könyve sorakozott a polcokon. Kereskedelmi felsőiskolába járt, és mezőgazdasági akadémiát végzett Budapesten… Dédnagyapám szerezte a vagyont, pécskai parasztemberként. Tizenegy fia volt. Lócsiszárként is tevékenykedett; a Monarchiának hozta a lovakat abban az időben. Tizenegy fia közül mindössze három jött haza az első világháborúból. Így a föld egyben maradt. – Jól érezted magad a szerszámműhelyben? – Voltak nézeteltéréseim a főnökömmel… Aztán átkerültem a hegesztő-laboratóriumba. Közben elvégeztem az edzőiskolát. Nem jött be. Aztán kijártam a bírói iskolát. Az nagyon bevált. Tizenhárom évet bíráskodtam a megyében. A hegesztéstől mentem nyugdíjba. „Több ezer tagunk van. Nem csak magyar, román gazdák is” – Nem értem, mi a köze a hegesztésnek a mezőgazdasághoz! Hogy kerültél a Romániai Magyar Gazdák udvarába? – A forradalom után hívtak az RMDSZ-hez. Azelőtt, amikor politikáról hallottam, elszaladtam. Akkor odamentem. Mindent elvállaltam. Én voltam az első ügyvezető titkár, a „kultúros” Kocsik József csicskása lettem; mindenhova küldött, tettem-vettem. Amikor március végén Cziszter Kálmán lett az elnök, megkért, hogy menjek el Kolozsvárra mint mezőgazdász. Ott feladatként kitűzték, hogy alapítsam meg Aradon a Romániai Magyar Gazdák Egyesületét. Találtam két nagyszerű társat Fazekas István, a barackai borgazdaság vezérigazgatója és a kisiratosi Almási Béla doktor személyében. Egy év után megválasztottak elnöknek. – Gondolom, nem bántad meg, hogy elvállaltad. – A mezőgazdaságban rengeteg csodálatos dolgot láttam: például azt, hogy egy hektáron több mint egy vagon búza terem, kukoricából több mint másfél vagon… Láttam egy gazdaságban 150 hektáros mákültetvényt, amit drónokkal tartanak megfigyelés alatt. Bármelyik magyarországi mezőgazdasági kutatóintézetbe nyílt utam van. – Említenél valami különlegeset, amit elértél az Egyesület élén? – Az országban nincs még egy olyan egyesület, mint a mienk. Több ezer tagunk van. Nemcsak magyar, hanem román gazdák is… Egyszer, amikor kiöntött a Körös, 2500 hektárra hoztunk kukorica-vetőmagot ingyen Magyarországról. S ezt még többször megismételtük. „Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt!” – Hiszel Istenben? – Nem hiszek. Meg vagyok győződve létezéséről… A Katolikus Gimnáziumban, első osztályban, a Zárdában egy délután Grúber tisztelendő „bácsi” bejött az osztályba, és megkérdezte: „Hány Isten van, kisfiam?” Rávágtam: „Egy Isten, tisztelendő bácsi.” Olyan hatalmas frászt kaptam, hogy ma sem hallok jól az egyik fülemre. Állítólag azt kellett volna mondanom, hogy: „Csak egy Isten van.” Én azóta nem léptem be a templomba. – Végül is, milyen a viszonyod Istennel? – Egyáltalán nem hittem benne. Addig, míg nem találkoztam vele… – Vannak ellenségeid? – Inkább irigyeim. Pedig nincs semmim. Engem a környék összes polgármestere a tenyerén tart. Nem tudják, hogy hova tegyenek. – Félnek a szádtól? Attól, hogy szókimondó vagy? – Én sohasem bántok senkit. De ha helyzetbe kerülök, akár tíz év után is, megkapja. – Egészséges vagy? – 75 éves koromban olyan beteg lettem, hogy alig kaptam levegőt, két lépést sem tudtam szaladni. Elmentem az orvoshoz. Azt mondta, ha három héten belül nem operáltatom meg magam, nagy baj lesz. Egy nap kisétálok a kertbe. Egy tizedmásodperc alatt valami különösen titokzatos dolog történik velem. Ma sem tudom, mi. Attól a pillanattól kezdve úgy kapok levegőt, mint régen. Utána legalább tíz négyzetmétert felástam a kertben. Attól kezdve kilométereket tudok futni. – Mit gondolsz, mi történhetett veled akkor? – Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt. „Életem legszebb időszakát élem” – Értek nagy veszteségek életed során? – Egyik legnagyobb veszteségem a fiam tragikus halála volt. A másik az, hogy elvesztettem azt a nőt, akit a legjobban szerettem. Halála előtt arra kért, vigyek be hozzá a kórházba három szál vörös rózsát. – Nyolcvanévesen megfordulsz még néha egy-egy csinos nő után? – A szép mindig tetszett. Azt hiszem, mai napig több barátnőm van, mint barátom. – Félsz az öregségtől? – Nem. Mert nincs öregkor… A betegségtől félek, de tudom, hogy nem leszek beteg. Naponta négyszer meditálok. És légzési gyakorlatokat végzek. – Boldog vagy most? – Igen, úgy érzem, hogy most vagyok a legboldogabb. Bár a munkám sosem volt megfelelően elismerve, olyat csináltam, ami egyáltalán nem volt ebben az országban. Semmit sem teszek tudatosan, de mostanában minden sikerül nekem. Életem legszebb időszakát élem. A jelenem nagyszerű. Büszke vagyok a múltamra… És elmondhatom, hogy az életemben még sohasem fordult elő, hogy leüljek valakivel egy asztalhoz – mint most veled –, és elmondjam intim dolgaimat. – Semmiféle elismerést nem kaptál tevékenységedért? – Nem éppen. Amikor Brüsszel felfigyelt ránk, kaptam az Aradi Kereskedelmi, Mezőgazdasági és Ipari Kamarától egy oklevelet, amelyben elismerik az Agromalim Vásár megszervezéséért végzett munkámat, meg a román mezőgazdaság fejlesztéséért kifejtett tevékenységemet. Legértékesebbnek tartom az Ezüstfenyő-díjat, amit Markó Bélától kaptam 2005-ben. Megemlíteném, hogy Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgárává választottak. És még van néhány… „Nem ijedek meg semmitől” – Szeretsz utazni? – Szeretek. – Merre jártál? – Az országon kívül voltam Párizsban, Bécsben, Berlinben, Krakkóban, Magyarország mindegyik tanyáját ismerem, az egész Szovjetuniót bejártam… És nemrégen Brüsszelbe is meghívtak. – Hivatalos úton jártál Brüsszelben? – Igen. Az Egyesületnek van 4-5 ezer román tagja. Amikor meghívtak, azt kérdezték, hogy lehet az, hogy egy magyar egyesületnek ennyi román tagja van? – Sok olyan embert ismersz, akit fontosnak tartasz? – Fontosnak tartok sok nagyszerű embert, akik a kutatóintézetben dolgoznak Szegeden, akikben annyi emberség van, hogy az ritkaság. Következnek akadémikusok, politikusok, köztük Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a MAGOSZ (Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége) elnöke, aki 20 éve segíti önzetlenül egyesületünk munkáját. – Milyen politikai beállítottságú vagy? – Rossz politika nincs, csak rosszul lehet csinálni. – Hibáztál sokat az életben? – Igen, hibáztam. Vannak dolgok, amelyeket egyáltalán nem csináltam meg. Magamért nem tettem semmit. Mindent megkaptam az élettől. Most rendkívül biztos vagyok magamban. Nem ijedek meg semmitől. „Láttam a miniszterelnök házát” – Hallottam, hogy idén Felcsúton is jártál. – Láttam a miniszterelnök házát. Öt méterre van a stadiontól. Az a stadion egy műemlék. – Makovecz Imre tervezte… Orbán Viktorral nem találkoztál ott? – Többször találkoztam már vele. Remekül tud társalogni. Egyből letegezett. De most ott nem láttam… A Puskás Akadémia hoteljében szálltunk meg. Három napot töltöttünk ott. Minden komfortot biztosítottak. Amikor megérkeztünk, rögtön mindegyikünk mellett megjelent egy ember. Kettőnkkel ketten jártak. Minden lépésünket irányították. – Milyen rendezvényen vettél részt? – Háromnapos szimpóziumon voltunk, nyolc ország képviselői. Nagy Zsolttal, ifjú falugazdánkkal szerepeltünk az Egyeztető Fórum mezőgazdasági témájú gyűlésén. – Tetszett Felcsút? – Nagyon szép a terület. Takaros parasztházak. Az Orbáné is az. – Hogy érezted magad ott? – Azt láttam, hogy azok az emberek szeretnek engem. „Brüsszelben naponta háromszor esett az eső” – Kimaradt-e valami fontos kis csevegésünkből? – A 2016 decemberi, brüsszeli látogatásom az Európai Parlamentben. És főleg az, hogy én ott szót kaptam. Egész Romániát képviseltem. – Milyen nyelven szólaltál fel? – Magyarul. Ott mindenki azon a nyelven hallgat meg, amelyiken akar. – Miről beszéltél? – Elmondtam, hogy Aradról érkeztem, kisebbségi csoporthoz tartozom, magyar vagyok, egy mezőgazdasággal foglalkozó egyesület tagja… – Tetszett a város? – Brüsszelben naponta háromszor esett az eső… – Élvezted a látogatást? – Nagyon emberségesen bántak velem. Én itthon nem szoktam az ilyesmihez. Már vártak, pedig nem is ismertek. Csak a reggelire felszolgált kagylókat és egyéb tengeri herkentyűket nem tudtam megkedvelni. *** – Hozzátennél még valamit? – Amikor megszerkeszted ezt az interjút, kérlek, arra ügyelj, hogy véletlenül se legyek benne istenítve. Add vissza azt, amit én tényleg végeztem ez alatt a 27 év alatt. Mindent szívből tettem. A magyarságomért! Annyi mindent lehetne csinálni, ha az ember EMBER lenne… – Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors. Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-15
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
